Visszaszámlálás

 2011.04.19. 08:07

 Az öltözô pontosan ugyanolyan hangos volt azzal a különbséggel, hogy most már én is részt vettem a pucéran rohangáló nôk készülôdésben. Ordítani azért nem ordítottam.

És közben úgy kérdezgettem a többieket a régiekrôl, mintha legalábbis éveket húztam volna le itt. Így biztosítva az újakat affelôl, hogy velem nem lehet csak úgy kukoricázni. Te új vagy? kérdezte egy akkor érkezô lány. Áh, dehogy! Én már tavaly is dolgoztam itt. Tényleg? Mennyit? 3 és fél hónapot...... És te? Mióta csinálod? 6 éve. Aha.

Semmi vész, itt egyelôre még akkor is csak kopasznak számítasz. Ez a hierarchia persze tök hülyeség, habár a nagyon régóta ott dolgozók lehúzott éveikkel egyenes arányban gondolnak jogot formálni a székekre illetve a tükör némi felületére. Az ugyanis nagy kincs. Az átlagosan 20-25 lány 5 széken, 3 tükör elôtt készülôdik. És hiába az érkezési sorrend, jobban teszed, ha ülôhelyed átadod egy régóta ott dolgozónak, amennyiben nem akarsz világháborút. Eleinte legalábbis.

Aztán szépen lassan kiharcolod magadnak, hogy elfogadják, márpedig mától te is itt dolgozol és neked is szükséged van egy rohadt tükörre és legalább egy fél székre, mert nincs kedved a földön, törökülésben megenni a vacsorádat, miközben melletted hajlakkot meg lábszagtalanítót fújnak és valakinek a mûszempillája éppen most hullott a mexikói módon elkészített csirkédre.

Pedig idôben elkészülni nagyon fontos. Pontosan 8-kor kivágódik az ajtó és megjelenik az idióta manager, aki büdös szájával azt ordítja, hogy most azonnal takarodjunk ki innen, mivel 8 óra van. Az, hogy a Hely tökéletesen üres lesz még kb 2 óráig biztosan, sosem érdekelte. És néhány törvénytisztelô lányt leszamítva, persze, hogy a többség még csak a hajvasalónál tart. Én tulajdonképpen akár készen is lehetnék, hiszen a minimális smink nem vesz túl sok idôt igénybe, a manager idegesítese azonban minden esti sportommá vált. Az a kedvencem, amikor elkezd visszaszámolni (!) tizbôl és azzal fenyeget, hogy 20 fontot kell fizetnie annak, akit az egyhez érve még mindig itt talál. Ez a mániája! Ez a húsz font. Én pedig akkor kezdek el csak igazán komótos lenni. Aztán megvárva a hármas utáni levegôvételt, a lehetô leglassabban vonulok ki az öltözôbôl kínosan ügyelve arra, hogy mire az egyhez ér, én már biztosan kint legyek. Szerintem egyszer agyverzest fog kapni.

Mondtam, hogy utálom a szombatokat. Olyankor általában éjfél körül érkeznek meg a legénybúcsúk parsztjai, akikkel sosem szerettük egymást. És ugyan aggasztott a tény, hogy még ki sem fizettem a hatvan fontos házpénzt, amit adósságként viszek majd át a következô estére, a Manchasterbôl érkezô legényekhez akkor sem volt kedvem odamenni. Tudtam, hogy eleve halálra lennék ítélve: manchasteri fényben ugyanis nagyon ronda vagyok. Így aztán inkább csak messzirôl figyeltem ôket és közben nagyon szarul éreztem magam. Abban bíztam, hogy majd csak letéved egy normális figura is, de mivel ez nem történt meg , így egy idô után kénytelen voltam odalépni az egyik böfögô paraszthoz. Gondoltam szóba elegyedünk, ô azonban a köszönést követôen szó nélkül elfordult majd odaröfögött valamit a mellette ülô disznónak. Aztán soha többé nem nézett vissza rám. Legalább megpróbáltam.

Úgyhogy visszatérésem eddig nem alakul túl fényesen. Nagy nehezen ugyan sikerült kipréselnem legalább azt a hatvan fontot, de azon felül nem kerestem túl sokat....Ha így haladunk, akkor nem csak három estét kell megint lehúznom itt, mint ahogy azt én nagyon optimistán kiszámoltam.

Púpos

 2011.04.16. 16:56

   Hát persze, hogy nem kellett újra "felvételiznem".. 

 Kicsit nyomasztó is volt visszamenni - utálok bárhová is visszamenni ahol egyszer már jártam - meg egy kicsit izgalmas is. Azért van ebben valami. Annyira más világ ez mint amiben általában létezem - amiben egyáltalán bárki is általában létezhet. Én mindenesetre szívesebben érzem femme fatale-nak magam este 8-tól reggel 4-ig mintsem egy irodában szürküljek meg 15 fontért óránként.

Ugyan azt hittem, hogy azzal a néhány hónappal ki lesz pipálva egy újabb tapasztalat (illetve a tartozásom), amit az unokáimnak mesélek majd mint egy szürreális anekdotát, most már tulajdonképpen nem bánom, hogy így alakult. Útközben azt számolgattam, hogy ha minden jól megy, akkor néhány nap alatt meglesz a lakbér pénz és még mondjuk egy hétig csinálom, utána meglátjuk. Aztán a tavalyi elsô estém jutott eszembe. Akkor azt tervezgettem, hogy minden nap más nô bôrébe bújok majd. Így például lehetek kisgyermekes családanya, akit elhagyott a férje, kalandvágyó világutazó, aki néhány hónapra megállt Londonban, hogy egy is pénzt gyûjtsön a dél-amerikai körútjához vagy egy pszichológus hallgató, aki a szakdolgozatához gyûjt anyagot. Aztán úgy döntöttem, a legizgalmasabb talán az lesz, ha önmagam maradok. Úgyhogy én az a lány lettem, aki nem választ stage nevet, nem sminkeli magát a szükségesnél jobban, nem fúj semmit a hajára és nem kenegeti magát barnító kencékkel. (Na jó, azért nem vagyok szôrös és büdös!) Viszont színházat csinál napközben és talán a dél-amerikai útjára gyûjt. 

Szóval furcsa volt újra belépni a Helyre, amit idôközben felújítottak. Az eddig is hatalmas csillárokat még nagyobbra cserélték, a színpad középre került (végre!) viszont kisebb lett, ezen kívül bekerült egy másik bár. Örömmel nyugtáztam, hogy ide szívesen jövök szépnek érezni magam. Már csak a lányoktól féltem nagyon. Mi lesz, ha újak jöttek (nyilván), akik szörnyûek lesznek? A vendégekkel mindig is remekül kijöttem, de a nôi irígységgel sosem tudtam mit kezdeni. Még a férfi cinizmust - minden elôítéleteikkel együtt - is elôbb le tudtam építeni mint egy rosszindulatú nôt.

De még mielôtt megint halálra rémisztettem volna saját magam, az öltözô felé igyekezve szembe jött velem Carla (nevezzük most így), az egyik legpletykásabb olasz lány, akivel valaha is találkoztam. Semmit nem változott. Miután egy kicsit meglepôdött hogy újra lát, azonnal belekezdett egy történetbe, ami miatt régen ki nem állhattam, most viszont inkább megnyugtatott. Egyvalakit legalább már biztosan ismerek. Aztán megpróbáltam kideríteni, hogy itt van-e még a két lengyel lány, akik közül az egyiknek volt egy autóbalesete vagy születési rendellenessége már nem tudom és nem is nagyon akartam errôl faggatni, mindenesetre púpos volt. A másik óriásira nôtt és leginkabb egy férfira emlékeztetett. Mindkettô évek óta dolgozott ott, visszajáró vendégkörrel..

Aztán ott volt a küllemre klasszikusnak tekinthetô sztripper mûmellekkel, mûkörmökkel, mûbarnán. Elképesztô humorral. Mindig is mondtuk neki, hogy szerintünk stand-up comedy-t kéne csinalnia. A kívülrôl minden sztereotípiának megfelelô, butának tûnô, viszont annál élesebb humorú sztripper szerintem remekül mûködne. És ha valaki, hát ô aztán találkozott már mindennel és mindenkivel ez alatt az öt év alatt, amióta itt van. Azt mondta addig csinálja, amíg össze nem jön a házra való. Carla nem látta egy ideje, úgyhogy ezek szerint összejött neki. És a barátnôm, aki az itthoni Képzônek megfelelô suliba járt? Ott van!! Akkor nem lesz nagy baj. A többiek úgysem érdekelnek.

Most viszont muszáj visszafeküdnöm egy kicsit, aztán pedig elkezdek készülôdni a ma estére. Utálok szombaton dolgozni!

Mezítlábas sztripbár

 2011.04.15. 11:22

 Jó reggelt! Új nap, új élet.

Én például mától újra sztripper leszek. Az a furcsa, hogy pontosan ugyanannyira izgulok, mint a legeslegelsô nap. Azzal a különbséggel, hogy most már legalább tudom, hogy semmi ijesztô nincs benne. Ez persze nem változtat a tényen, hogy már megint (még mindig) nem tudom elképzelni, hogy levetkôzzek. Hiszen én szégyenlôs vagyok!!! Teljesen abszurd. 

Szóval egyrészt azzal nyugtatom magam, hogy emlékszem, amikor ott voltam, akkor valahogy egészen másmilyen volt mint most innen nézve, csak úgy elképzelni. Másrészt azon túl, hogy mennyire fárasztó ez a munka, igazából meglehetôsen szórakoztató. Leginkább azért, mert folyamtosan úgy érzem magam mint aki tévedésbôl került a cirkuszba, de ha már ott van legalább megpróbál úgy tenni, mint aki tudja, hogyan kell hátraszaltót ugrani. Vagy a már említett magassarkúban járni. És bár sikerült viszonylagos barátságot kötnünk, amire nagyon büszke vagyok egyébként, azért tudott még meglepetéseket okozni.

Egy alkalommal például  az egyik jól megtervezett mozdulat közben a tûsarok váratlanul beakadt kis piros ruhám csipkéi közé, meggátolva ezzel a koreográfia következô állomását, amelynek során kigyóasszonyként kúsztam volna fel a rúd mentén a földrôl. Ehelyett azonban beakadtam saját magamba, amit egy gazella-szerû ugrással gondoltam meg nem törtentté nyilvánítani, majd ezt követôen halált megvetô bátorsággal álcázni, hogy a féllábon ácsorgás és a zavart matatás mind része a tervnek. 

Ráadasul egyszerûen és röviden fáj magassarkúban létezni! Úgyhogy egy idô után úgy döntöttem, megszabadulok tôlük. Eleinte a kezemben hordoztam körbe-körbe, majd "véletlen-szerûen" felejtegettem ôket itt-ott a Hely különözô pontján és onnantól kezdve mezítláb vettem részt az est hátralévô részében. Többek között innen is eredeztethetô nem túl szoros barátságunk az idióta managerrel. A lányok körében sem voltam túl népszerû e bátor (vagy ikább csak a kényelmetlenséget nem tûrô) tettemmel, hiszen szívük szerint ôk is ledobták volna ezt a szörnyû találmányt. Hát tessék! Csináljátok! Kis híjan börtönlázadást szítottam, de a lányok a szenvedést választották. Pedig mi lehettünk volna az elsô mezítlábas sztripbár! Na mindegy..

Én Hamupipôkeként mutatkoztam be és reményemet fejeztem ki azzal kapcsolatban, hogy Ô lesz a kiralyfi, aki elhozza nekem a valahol ott felejtett cipellôt. És miközben én bájosan csacsogtam barátnômrôl Hófehérkérôl, a manager fújtatására lettem figyelmes a messzi távolból...stb. Szemei nyilakat lövelltek, orrából tüzet okádott, a két fülébôl pedig füst szivárgott és bûzös lehelletével azt sziszegte, ezért 20 font büntit fogsz fizetni. Minden bizonnyal ô volt a sárkány és meggyôzôdésem, hogy csak azért nem vágta hozzám a cipôket, mert én éppen pezsgôt kortyolgattam a királyfival, aki sok pénzt hagyott a Helyen és nem valószínû, hogy kíváncsi lett volna a jelenetre.

Ez valahogy mindig így volt. Amit a vendégek szerettek bennem, azt az idióta manager és a lányok gyûlöltek. Így aztan választanom kellett. Vagy a lányoknak tetszem vagy a férfiaknak. Nem a lányokat választottam.

Egy sztripbár szépségei persze nem csak abban rejlenek, hogy hogyan lehet lázadni a rendszer ellen. Hát melyik nô ne szeretné csodálatosnak éreznie magát, glitterben és flitterben tündökölni, a csodálat alanyaivá, az illúzió megteremtôivé válni? 

Nna. Egészen jól sikerült eloszlatnom a saját félelmeimet, de most muszáj mennem glitterért meg flitterért és egy piros körömlakkért.

 

 

Orr a hátam közepén

 2011.04.14. 11:48

Igaziból sosem gondoltam, pláne nem terveztem, hogy valaha is visszamenjek a rúd köré pörögni. Messzirôl nézve az egész olyan valószínûtlennek tûnt. Hogy én tényleg ezt csináltam volna?! Vicc tárgya volt a barátaimmal, egy egyszeri kaland, újabb kanyar a hullámvasúton, rengeteg tapasztalat es persze pénz. Tényleg sulira. Visszamenni, még ha csak egy rövid idôre is? Ahhoz túl fárasztó. A reggel négyes zárások, hogy 8 órán keresztül folyamatosan gyönyörûnek, pozitívnak, energikusnak, intelligensnek és szórakoztatónak kell lenned, rengeteg erôt igényel. És akkor még nem beszéltem a rosszindulatú lányokról, az idióta, nôgyûlölô managerrôl és a vendégekrôl, akik hála Istennek legalább öltönyös nyakkendôs kultúrlények a város közepérôl, a pénzt viszont ôk sem szívesen osztogatják. 

Úgyhogy a vetkôzés a legkevesebb ebben a történetben! Ha már addig eljutottunk, akkor a nehezén tulajdonképpen már túl is vagyunk. Előtte azonban futnunk kell néhány kört. Lassan kell megközelíteni az áldozatot, óvatosan, nehogy összetörjük az illúziót. Hiába tudjuk mind a ketten, hogy miért vagyunk itt, mégis el kell hitetni velük, hogy neked ez minden vágyad, hiszen ők életed férfiai és te tulajdonképpen ezt nem is pénzért csinálod. Ha ez nem sikerül, akkor vége a világnak! A kedvenc megjegyzésem a

„Mert neked is csak a pénzem kell!”

....

Még sosem voltam férfi, de innen nézve az az érzésem, mintha azt akarnák elhinni, hogy csak úgy besétálnak egy helyre, odállnak a pulthoz, aztán kizárólag ellenállhatatlan sármjuknak és frappáns humoruknak köszönhetôen nôk egész serege szállja meg ôket. Aztán még kéretik magukat egy kicsit. Néha sokat. 

Ugyanakkor feltételezem, hogy ha besétálnék egy kocsmába és elkurjantanám magam, hogy egy huszasért (angol font) elviszem a hátsó traktusba, ahol azon nyomban levetkőzöm anyaszült meztelenre, a férfiak egymás torkát elvágva tolonganának. Gondolom. Aztán bejönnek ide azért, hogy mindez megtörténjen és meg vannak sértődve, ha rákérdezek egy 20 perces pszichoanalízist követően, hogy mégis mikor szándékozik megtekinteni habtestem. Primadonnák.

Szóval hiába nem terveztem visszamenni, most sürgôsen kell a pénz. A pesti lakásomból viharos sebességgel húzott el a lakóm, jelentôsen megbolygatva ezzel az addig remekül mûködô gazdasági rendszerem. Egyszóval most nincs pénzem lakbérre. Egy kávézóban kezdtem el dolgozni, de az havonta fizet és akkor is csak 6 fontot egy órara. Kinôttem én már a kavézós diákmunkákból, ráadásul nekem most kell a pénz, de azonnal.

Hát így történt, hogy újra felhívtam a Hely managerét, aki mindig is utált és akivel volt egy komoly összetûzésem is egyszer. Azt mondja, megint felvételiznem kell. Az nem teljesen világos, hogy mégis miért, hiszen a tavalyi 3 és fél hónap alatt hetente négyszer volt alkalma látni és ígerem, nem nôtt azóta harmadik mellem vagy egy orrom a hátam közepén. 

 

Itt egy mell, ott egy fenék

 2011.04.13. 12:00

Amikor 2500 fontot kell egy hónap alatt visszafizetned az iskoládnak, akkor nem ritkán hangzik el a „nincs más hátra, vetkőzni kell!” mondat, amin jót mulatunk, majd mindenki megy tovább a dolgára. Aztán amikor már csak 2 heted maradt és az irodából folyamatosan érkeznek a felszólító emailek, akkor elkezdesz komolyan gondolkodni a vetkőzős mutatványon, majd végül le fogsz ülni az internet elé. Nem komolyan persze, csak úgy kíváncsiságból. Google. Táncos munkák. Hely, telefonszám. Egy telefonhívás még nem kötelez semmire. És tulajdonképpen a „felvételire” leegyeztetett időponton sem kell feltétlenül megjelenni. 

Aztán megnézed a leveleidet és az utolsó utáni felszólító email láttán benézel a szekrényedbe, hogy mit tudnál felvenni, ami egy kicsit is hasonlíthat egy sztripper ruhájára. Semmit. Úgyhogy bepakolsz a táskádba egy bugyit és egy régi, táncórákról megmaradt szűk felsőt. Hétfő este, háromnegyed 8.

Felébredsz az éjszaka közepén és még mindig nem hiszed el, hogy ez néhány órán belül tényleg megtörténik majd. Aztán veszel egy mély levegőt és egy tequliát a Hely melletti bárban. Ha dohányoznék, minden bizonnyal elszívtam volna egy cigit, így egyszerűen csak beléptem. Lépcső le, recepciós lány, felvételire jöttem. Manager, öltöző.

És tényleg mint a filmeken. Legalább 25 lány egy cseppnyi helyen, egymás hegyén-hátán próbálja elvarázsolni a pattanásokat, ráncokat, kirepedt sarkakat és visszereket. Mind meztelen és nagyon hangos. Itt egy mell, ott egy fenék, egy kar, ami átnyúl a hajlakkért, egy másik, ami valami barna kencét masszíroz egy hátra (ki tudja kiére?), repkedő műszempillák, csillámpor, hajvasaló, millió féle parfüm, hintőpor és hajlakk köd, amitől az ember nem is látja, hol kezdődik és végződik ez a hatalmas, nyerítő és vihogó, száz mellű, narancsbőrös szörny. Vajon ők is annyira félnek, mint én, azért ordítanak vagy ezek a valódi felszabadultság hangjai lennének - tűnődöm, miközben legszívesebben azonnal elszaladnék, ki az öltözőből, ebből a magassarkún forgó rémálomból, fel a lépcsőn, be a metróba, végig az utcán egészen hazáig, ott aztán be a szobámba, a takaró alá, a párna alá, ami alól ki sem jönnék soha többé. De ehelyett a manager hangjára eszmélek, aki arról érdeklődik, hogy mégis mikor szándékozom átöltözni. Úgy sejtem, egy ideje már ott állhattam. És abban a pillanatban most először érzem, hogy ennek fele sem tréfa. Illetve talán inkább azt, hogy ez semmi más nem lehet, csakis egy vicc. A rosszabb fajtából. Hogy én 2 perc múlva egy magassarkún billegjek félmeztelenül egy rúd körül?! Kinek az idióta ötlete volt ez és mégis mire gondoltam, amikor tárcsáztam ezt az átkozott telefonszámot? A lányok pedig még mindig nyerítenek és egymás hátát kenegetik a barnító kencékkel, amitől sikongatnak is, ugyanis az állítólag szörnyen hideg. Én meg ott ülök egy széken a francia típusú pamut bugyimban és a giliszta pántos szűk pólómban, amikor az jut eszembe, hogy

NINCS MAGASSARKÚ CIPŐM! Most mi lesz? Mezítláb mégsem mehetek fel a színpadra. Mennyire jellemző! Már az általános iskolában is én voltam az, aki mindig otthon felejtette a tisztasági csomagját. Így aztán megszólítok egy ártalmatlannak tűnő lányt, aki legalább csöndben készülődik, hogy szerinte kölcsön vehetem-e a szekrény tetején sorakozó ezer pár cipők egyikét. Ő bólint, majd betesz egy kék színű kontaktlencsét. Úristen. Én ebben a cipőben állni sem tudok, nem hogy menni, táncolni meg aztán... Te vagy a következő-mondta egy hang. Életem leghosszabb útja vezetett az öltözőtől a színpadig.

Istenem! Miért is nem néztem meg a youtube-on, hogy mit kell ilyenkor csinálni?! Az egész személyzet és az ijesztő lányok mind engem bámultak. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhattam, de valószínűleg inkább vicces volt mint jó. Aztán láttam a managert integetni, hogy vegyem le a polóm. Én, aki 4 éves koromban azért hisztériáztam a strandon, mert a nővérem le akarta venni a bikini felsőm. A következő dolog, amire emlékszem, hogy azt mondja, holnap hív és megmondja sikeres volt-e a felvételi vagy sem, mire én arról győzködöm, hogy nekem feltétlenül kell ez a munka és tudom, hogy én leszek a város legjobb sztrippere, amint beszerzek egy magassarkú cipőt.

Mindennek 1 éve. Onnan három és fél hónap után jöttem el zsebemben annyi pénzzel, ami elegendő volt a tartozás fedezéséhez és amiből aztán még fél évig éltem. Kiderült, hogy a lányok egyáltalán nem olyan ijesztőek mint ahogy az első látásra tűnt, ezen kívül megtanultam magassarkúban járni és rájöttem, hogy levenni a bikinifelsőm nem is olyan vészes. Továbbá azt, hogy a férfiak semmit nem változnak óvodás korunk óta, amikor egymásnak mutogattuk amink volt - én persze nem, szégyenlősségből eredően - azzal a különbséggel, hogy most fizetnek is érte. És nem utolsó sorban azt, hogy ez a legjobb terápia önbizalomhiány ellen.

 

 

süti beállítások módosítása