Amikor 2500 fontot kell egy hónap alatt visszafizetned az iskoládnak, akkor nem ritkán hangzik el a „nincs más hátra, vetkőzni kell!” mondat, amin jót mulatunk, majd mindenki megy tovább a dolgára. Aztán amikor már csak 2 heted maradt és az irodából folyamatosan érkeznek a felszólító emailek, akkor elkezdesz komolyan gondolkodni a vetkőzős mutatványon, majd végül le fogsz ülni az internet elé. Nem komolyan persze, csak úgy kíváncsiságból. Google. Táncos munkák. Hely, telefonszám. Egy telefonhívás még nem kötelez semmire. És tulajdonképpen a „felvételire” leegyeztetett időponton sem kell feltétlenül megjelenni. 

Aztán megnézed a leveleidet és az utolsó utáni felszólító email láttán benézel a szekrényedbe, hogy mit tudnál felvenni, ami egy kicsit is hasonlíthat egy sztripper ruhájára. Semmit. Úgyhogy bepakolsz a táskádba egy bugyit és egy régi, táncórákról megmaradt szűk felsőt. Hétfő este, háromnegyed 8.

Felébredsz az éjszaka közepén és még mindig nem hiszed el, hogy ez néhány órán belül tényleg megtörténik majd. Aztán veszel egy mély levegőt és egy tequliát a Hely melletti bárban. Ha dohányoznék, minden bizonnyal elszívtam volna egy cigit, így egyszerűen csak beléptem. Lépcső le, recepciós lány, felvételire jöttem. Manager, öltöző.

És tényleg mint a filmeken. Legalább 25 lány egy cseppnyi helyen, egymás hegyén-hátán próbálja elvarázsolni a pattanásokat, ráncokat, kirepedt sarkakat és visszereket. Mind meztelen és nagyon hangos. Itt egy mell, ott egy fenék, egy kar, ami átnyúl a hajlakkért, egy másik, ami valami barna kencét masszíroz egy hátra (ki tudja kiére?), repkedő műszempillák, csillámpor, hajvasaló, millió féle parfüm, hintőpor és hajlakk köd, amitől az ember nem is látja, hol kezdődik és végződik ez a hatalmas, nyerítő és vihogó, száz mellű, narancsbőrös szörny. Vajon ők is annyira félnek, mint én, azért ordítanak vagy ezek a valódi felszabadultság hangjai lennének - tűnődöm, miközben legszívesebben azonnal elszaladnék, ki az öltözőből, ebből a magassarkún forgó rémálomból, fel a lépcsőn, be a metróba, végig az utcán egészen hazáig, ott aztán be a szobámba, a takaró alá, a párna alá, ami alól ki sem jönnék soha többé. De ehelyett a manager hangjára eszmélek, aki arról érdeklődik, hogy mégis mikor szándékozom átöltözni. Úgy sejtem, egy ideje már ott állhattam. És abban a pillanatban most először érzem, hogy ennek fele sem tréfa. Illetve talán inkább azt, hogy ez semmi más nem lehet, csakis egy vicc. A rosszabb fajtából. Hogy én 2 perc múlva egy magassarkún billegjek félmeztelenül egy rúd körül?! Kinek az idióta ötlete volt ez és mégis mire gondoltam, amikor tárcsáztam ezt az átkozott telefonszámot? A lányok pedig még mindig nyerítenek és egymás hátát kenegetik a barnító kencékkel, amitől sikongatnak is, ugyanis az állítólag szörnyen hideg. Én meg ott ülök egy széken a francia típusú pamut bugyimban és a giliszta pántos szűk pólómban, amikor az jut eszembe, hogy

NINCS MAGASSARKÚ CIPŐM! Most mi lesz? Mezítláb mégsem mehetek fel a színpadra. Mennyire jellemző! Már az általános iskolában is én voltam az, aki mindig otthon felejtette a tisztasági csomagját. Így aztán megszólítok egy ártalmatlannak tűnő lányt, aki legalább csöndben készülődik, hogy szerinte kölcsön vehetem-e a szekrény tetején sorakozó ezer pár cipők egyikét. Ő bólint, majd betesz egy kék színű kontaktlencsét. Úristen. Én ebben a cipőben állni sem tudok, nem hogy menni, táncolni meg aztán... Te vagy a következő-mondta egy hang. Életem leghosszabb útja vezetett az öltözőtől a színpadig.

Istenem! Miért is nem néztem meg a youtube-on, hogy mit kell ilyenkor csinálni?! Az egész személyzet és az ijesztő lányok mind engem bámultak. Fogalmam sincs, hogy mit csinálhattam, de valószínűleg inkább vicces volt mint jó. Aztán láttam a managert integetni, hogy vegyem le a polóm. Én, aki 4 éves koromban azért hisztériáztam a strandon, mert a nővérem le akarta venni a bikini felsőm. A következő dolog, amire emlékszem, hogy azt mondja, holnap hív és megmondja sikeres volt-e a felvételi vagy sem, mire én arról győzködöm, hogy nekem feltétlenül kell ez a munka és tudom, hogy én leszek a város legjobb sztrippere, amint beszerzek egy magassarkú cipőt.

Mindennek 1 éve. Onnan három és fél hónap után jöttem el zsebemben annyi pénzzel, ami elegendő volt a tartozás fedezéséhez és amiből aztán még fél évig éltem. Kiderült, hogy a lányok egyáltalán nem olyan ijesztőek mint ahogy az első látásra tűnt, ezen kívül megtanultam magassarkúban járni és rájöttem, hogy levenni a bikinifelsőm nem is olyan vészes. Továbbá azt, hogy a férfiak semmit nem változnak óvodás korunk óta, amikor egymásnak mutogattuk amink volt - én persze nem, szégyenlősségből eredően - azzal a különbséggel, hogy most fizetnek is érte. És nem utolsó sorban azt, hogy ez a legjobb terápia önbizalomhiány ellen.