Jó reggelt! Új nap, új élet.
Én például mától újra sztripper leszek. Az a furcsa, hogy pontosan ugyanannyira izgulok, mint a legeslegelsô nap. Azzal a különbséggel, hogy most már legalább tudom, hogy semmi ijesztô nincs benne. Ez persze nem változtat a tényen, hogy már megint (még mindig) nem tudom elképzelni, hogy levetkôzzek. Hiszen én szégyenlôs vagyok!!! Teljesen abszurd.
Szóval egyrészt azzal nyugtatom magam, hogy emlékszem, amikor ott voltam, akkor valahogy egészen másmilyen volt mint most innen nézve, csak úgy elképzelni. Másrészt azon túl, hogy mennyire fárasztó ez a munka, igazából meglehetôsen szórakoztató. Leginkább azért, mert folyamtosan úgy érzem magam mint aki tévedésbôl került a cirkuszba, de ha már ott van legalább megpróbál úgy tenni, mint aki tudja, hogyan kell hátraszaltót ugrani. Vagy a már említett magassarkúban járni. És bár sikerült viszonylagos barátságot kötnünk, amire nagyon büszke vagyok egyébként, azért tudott még meglepetéseket okozni.
Egy alkalommal például az egyik jól megtervezett mozdulat közben a tûsarok váratlanul beakadt kis piros ruhám csipkéi közé, meggátolva ezzel a koreográfia következô állomását, amelynek során kigyóasszonyként kúsztam volna fel a rúd mentén a földrôl. Ehelyett azonban beakadtam saját magamba, amit egy gazella-szerû ugrással gondoltam meg nem törtentté nyilvánítani, majd ezt követôen halált megvetô bátorsággal álcázni, hogy a féllábon ácsorgás és a zavart matatás mind része a tervnek.
Ráadasul egyszerûen és röviden fáj magassarkúban létezni! Úgyhogy egy idô után úgy döntöttem, megszabadulok tôlük. Eleinte a kezemben hordoztam körbe-körbe, majd "véletlen-szerûen" felejtegettem ôket itt-ott a Hely különözô pontján és onnantól kezdve mezítláb vettem részt az est hátralévô részében. Többek között innen is eredeztethetô nem túl szoros barátságunk az idióta managerrel. A lányok körében sem voltam túl népszerû e bátor (vagy ikább csak a kényelmetlenséget nem tûrô) tettemmel, hiszen szívük szerint ôk is ledobták volna ezt a szörnyû találmányt. Hát tessék! Csináljátok! Kis híjan börtönlázadást szítottam, de a lányok a szenvedést választották. Pedig mi lehettünk volna az elsô mezítlábas sztripbár! Na mindegy..
Én Hamupipôkeként mutatkoztam be és reményemet fejeztem ki azzal kapcsolatban, hogy Ô lesz a kiralyfi, aki elhozza nekem a valahol ott felejtett cipellôt. És miközben én bájosan csacsogtam barátnômrôl Hófehérkérôl, a manager fújtatására lettem figyelmes a messzi távolból...stb. Szemei nyilakat lövelltek, orrából tüzet okádott, a két fülébôl pedig füst szivárgott és bûzös lehelletével azt sziszegte, ezért 20 font büntit fogsz fizetni. Minden bizonnyal ô volt a sárkány és meggyôzôdésem, hogy csak azért nem vágta hozzám a cipôket, mert én éppen pezsgôt kortyolgattam a királyfival, aki sok pénzt hagyott a Helyen és nem valószínû, hogy kíváncsi lett volna a jelenetre.
Ez valahogy mindig így volt. Amit a vendégek szerettek bennem, azt az idióta manager és a lányok gyûlöltek. Így aztan választanom kellett. Vagy a lányoknak tetszem vagy a férfiaknak. Nem a lányokat választottam.
Egy sztripbár szépségei persze nem csak abban rejlenek, hogy hogyan lehet lázadni a rendszer ellen. Hát melyik nô ne szeretné csodálatosnak éreznie magát, glitterben és flitterben tündökölni, a csodálat alanyaivá, az illúzió megteremtôivé válni?
Nna. Egészen jól sikerült eloszlatnom a saját félelmeimet, de most muszáj mennem glitterért meg flitterért és egy piros körömlakkért.
