Az öltözô pontosan ugyanolyan hangos volt azzal a különbséggel, hogy most már én is részt vettem a pucéran rohangáló nôk készülôdésben. Ordítani azért nem ordítottam.
És közben úgy kérdezgettem a többieket a régiekrôl, mintha legalábbis éveket húztam volna le itt. Így biztosítva az újakat affelôl, hogy velem nem lehet csak úgy kukoricázni. Te új vagy? kérdezte egy akkor érkezô lány. Áh, dehogy! Én már tavaly is dolgoztam itt. Tényleg? Mennyit? 3 és fél hónapot...... És te? Mióta csinálod? 6 éve. Aha.
Semmi vész, itt egyelôre még akkor is csak kopasznak számítasz. Ez a hierarchia persze tök hülyeség, habár a nagyon régóta ott dolgozók lehúzott éveikkel egyenes arányban gondolnak jogot formálni a székekre illetve a tükör némi felületére. Az ugyanis nagy kincs. Az átlagosan 20-25 lány 5 széken, 3 tükör elôtt készülôdik. És hiába az érkezési sorrend, jobban teszed, ha ülôhelyed átadod egy régóta ott dolgozónak, amennyiben nem akarsz világháborút. Eleinte legalábbis.
Aztán szépen lassan kiharcolod magadnak, hogy elfogadják, márpedig mától te is itt dolgozol és neked is szükséged van egy rohadt tükörre és legalább egy fél székre, mert nincs kedved a földön, törökülésben megenni a vacsorádat, miközben melletted hajlakkot meg lábszagtalanítót fújnak és valakinek a mûszempillája éppen most hullott a mexikói módon elkészített csirkédre.
Pedig idôben elkészülni nagyon fontos. Pontosan 8-kor kivágódik az ajtó és megjelenik az idióta manager, aki büdös szájával azt ordítja, hogy most azonnal takarodjunk ki innen, mivel 8 óra van. Az, hogy a Hely tökéletesen üres lesz még kb 2 óráig biztosan, sosem érdekelte. És néhány törvénytisztelô lányt leszamítva, persze, hogy a többség még csak a hajvasalónál tart. Én tulajdonképpen akár készen is lehetnék, hiszen a minimális smink nem vesz túl sok idôt igénybe, a manager idegesítese azonban minden esti sportommá vált. Az a kedvencem, amikor elkezd visszaszámolni (!) tizbôl és azzal fenyeget, hogy 20 fontot kell fizetnie annak, akit az egyhez érve még mindig itt talál. Ez a mániája! Ez a húsz font. Én pedig akkor kezdek el csak igazán komótos lenni. Aztán megvárva a hármas utáni levegôvételt, a lehetô leglassabban vonulok ki az öltözôbôl kínosan ügyelve arra, hogy mire az egyhez ér, én már biztosan kint legyek. Szerintem egyszer agyverzest fog kapni.
Mondtam, hogy utálom a szombatokat. Olyankor általában éjfél körül érkeznek meg a legénybúcsúk parsztjai, akikkel sosem szerettük egymást. És ugyan aggasztott a tény, hogy még ki sem fizettem a hatvan fontos házpénzt, amit adósságként viszek majd át a következô estére, a Manchasterbôl érkezô legényekhez akkor sem volt kedvem odamenni. Tudtam, hogy eleve halálra lennék ítélve: manchasteri fényben ugyanis nagyon ronda vagyok. Így aztán inkább csak messzirôl figyeltem ôket és közben nagyon szarul éreztem magam. Abban bíztam, hogy majd csak letéved egy normális figura is, de mivel ez nem történt meg , így egy idô után kénytelen voltam odalépni az egyik böfögô paraszthoz. Gondoltam szóba elegyedünk, ô azonban a köszönést követôen szó nélkül elfordult majd odaröfögött valamit a mellette ülô disznónak. Aztán soha többé nem nézett vissza rám. Legalább megpróbáltam.
Úgyhogy visszatérésem eddig nem alakul túl fényesen. Nagy nehezen ugyan sikerült kipréselnem legalább azt a hatvan fontot, de azon felül nem kerestem túl sokat....Ha így haladunk, akkor nem csak három estét kell megint lehúznom itt, mint ahogy azt én nagyon optimistán kiszámoltam.
