Kicsit nyomasztó is volt visszamenni - utálok bárhová is visszamenni ahol egyszer már jártam - meg egy kicsit izgalmas is. Azért van ebben valami. Annyira más világ ez mint amiben általában létezem - amiben egyáltalán bárki is általában létezhet. Én mindenesetre szívesebben érzem femme fatale-nak magam este 8-tól reggel 4-ig mintsem egy irodában szürküljek meg 15 fontért óránként.

Ugyan azt hittem, hogy azzal a néhány hónappal ki lesz pipálva egy újabb tapasztalat (illetve a tartozásom), amit az unokáimnak mesélek majd mint egy szürreális anekdotát, most már tulajdonképpen nem bánom, hogy így alakult. Útközben azt számolgattam, hogy ha minden jól megy, akkor néhány nap alatt meglesz a lakbér pénz és még mondjuk egy hétig csinálom, utána meglátjuk. Aztán a tavalyi elsô estém jutott eszembe. Akkor azt tervezgettem, hogy minden nap más nô bôrébe bújok majd. Így például lehetek kisgyermekes családanya, akit elhagyott a férje, kalandvágyó világutazó, aki néhány hónapra megállt Londonban, hogy egy is pénzt gyûjtsön a dél-amerikai körútjához vagy egy pszichológus hallgató, aki a szakdolgozatához gyûjt anyagot. Aztán úgy döntöttem, a legizgalmasabb talán az lesz, ha önmagam maradok. Úgyhogy én az a lány lettem, aki nem választ stage nevet, nem sminkeli magát a szükségesnél jobban, nem fúj semmit a hajára és nem kenegeti magát barnító kencékkel. (Na jó, azért nem vagyok szôrös és büdös!) Viszont színházat csinál napközben és talán a dél-amerikai útjára gyûjt. 

Szóval furcsa volt újra belépni a Helyre, amit idôközben felújítottak. Az eddig is hatalmas csillárokat még nagyobbra cserélték, a színpad középre került (végre!) viszont kisebb lett, ezen kívül bekerült egy másik bár. Örömmel nyugtáztam, hogy ide szívesen jövök szépnek érezni magam. Már csak a lányoktól féltem nagyon. Mi lesz, ha újak jöttek (nyilván), akik szörnyûek lesznek? A vendégekkel mindig is remekül kijöttem, de a nôi irígységgel sosem tudtam mit kezdeni. Még a férfi cinizmust - minden elôítéleteikkel együtt - is elôbb le tudtam építeni mint egy rosszindulatú nôt.

De még mielôtt megint halálra rémisztettem volna saját magam, az öltözô felé igyekezve szembe jött velem Carla (nevezzük most így), az egyik legpletykásabb olasz lány, akivel valaha is találkoztam. Semmit nem változott. Miután egy kicsit meglepôdött hogy újra lát, azonnal belekezdett egy történetbe, ami miatt régen ki nem állhattam, most viszont inkább megnyugtatott. Egyvalakit legalább már biztosan ismerek. Aztán megpróbáltam kideríteni, hogy itt van-e még a két lengyel lány, akik közül az egyiknek volt egy autóbalesete vagy születési rendellenessége már nem tudom és nem is nagyon akartam errôl faggatni, mindenesetre púpos volt. A másik óriásira nôtt és leginkabb egy férfira emlékeztetett. Mindkettô évek óta dolgozott ott, visszajáró vendégkörrel..

Aztán ott volt a küllemre klasszikusnak tekinthetô sztripper mûmellekkel, mûkörmökkel, mûbarnán. Elképesztô humorral. Mindig is mondtuk neki, hogy szerintünk stand-up comedy-t kéne csinalnia. A kívülrôl minden sztereotípiának megfelelô, butának tûnô, viszont annál élesebb humorú sztripper szerintem remekül mûködne. És ha valaki, hát ô aztán találkozott már mindennel és mindenkivel ez alatt az öt év alatt, amióta itt van. Azt mondta addig csinálja, amíg össze nem jön a házra való. Carla nem látta egy ideje, úgyhogy ezek szerint összejött neki. És a barátnôm, aki az itthoni Képzônek megfelelô suliba járt? Ott van!! Akkor nem lesz nagy baj. A többiek úgysem érdekelnek.